Szerdán este megint ugyanaz történt, mint máskor. Egy hetvenes évekbeli olasz krimit néztem, és a második felvonásnál azon kaptam magam, hogy nem a történetet követem, hanem a felirat sorait olvasom. Amikor a főszereplő halkan mondott valamit a kocsiban, egy pillanatra megállítottam a képet, mert azt akartam hallani, ahogy mondja, nem azt olvasni, amit a fordító gondolt róla.
Húsz éve nézek filmeket úgy, hogy közben a rendezői döntéseket próbálom szétszedni: mit mutat meg a vágás, mit hallgat el a kamera. A hangsávról viszont mindig lemondtam, mert megszoktam, hogy az angolt olvasva értem, hallgatva pedig csak félig. Egy idő után az ember ezt már észre sem veszi, mert a felirat mindent elsimít.
A vetítéseken is felismerem magamon ugyanezt. Ha egy régi kópiát felújított hangsávval játszanak, mindig azt figyelem, mennyivel több derül ki a színészi játékból, amikor tényleg hallom a hangsúlyokat. A feliratban ebből semmi nem marad meg: ott csak a mondat tartalma van, a hangnem nincs. Két órán át olvasni egy filmet nem ugyanaz, mint nézni, csak nekem sokáig nem volt más lehetőségem.
Az irodában aztán egy belső pályázat írta fel a táblára ugyanezt a hiányt.
A biztosítónál, ahol dolgozom, meghirdettek egy nemzetközi kárrendezési pozíciót, és a feltételek között ott állt a komplex középfokú nyelvvizsga. Nekem semmilyen papírom nincs, pedig a mindennapi munkámban évek óta olvasok angol szerződéseket. A jelentkezési határidő öt hónapra volt, és először azt sem tudtam eldönteni, hogy ez sok idő vagy nevetségesen kevés.
A keresőbe azt írtam be, hogy „angol b2 nyelvvizsga”, és nagyjából tíz oldalt olvastam végig egy este alatt. A legtöbb helyen ugyanazokat a felsorolásokat találtam, aztán akadtam rá a Hollywood Nyelvstúdió leírására, ami az elsők között mondta ki, hogy ők nem vizsgaközpont, tehát a vizsgát nem náluk teszem le. Ez a mondat nálam bizalmat épített, mert nem próbáltak többnek látszani, mint amik.
Ott olvastam el először rendesen, hogy mit is mér a középfok. A Közös Európai Referenciakeret B2 szintje azt nézi, hogy önálló nyelvhasználóként elboldogulok-e hétköznapi és munkahelyi helyzetekben, négy készségben: olvasásban, írásban, hallott szöveg értésében és beszédben. A vizsgarendszerek, például az Origó, a BME, az ECL, a TELC vagy az Euroexam ugyanazt a szintet mérik, csak a feladattípusaikban és a stílusukban különböznek.
Bementem egy ingyenes próbaórára, és ez volt az a pont, ahol a tervezgetésből terv lett. Nem tesztlapot toltak elém, hanem megkeresték, melyik az a szint, ahol még magabiztos vagyok, és onnan tanultam velük 90 percet. A végén megmondták, hány óra tanulás kell a célomhoz, és megmutatták, milyen ütemben lenne reális eljutni odáig. Nálam a hallott szöveg értése lett a gyenge pont, ami filmnézőként kifejezetten fájt.
Az is kiderült, hogy a szókincsem torz. A biztosítási szakszavakat pontosan tudom, viszont a hétköznapi helyzetekben, egy egyszerű vitában vagy egy vélemény kifejtésében akadok el, pedig a vizsgán pont ez a rész van túlsúlyban. A tanárom ezért az első hetekben olyan témákat hozott, amikről magyarul is szívesen beszélek: filmek, sorozatok, rendezők. Furcsa érzés volt egy vetítésről beszámolni angolul, de sokkal többet mozdított rajtam, mint a kármegállapítási szótár.
A felkészülésem így nem mintafeladatokkal indult, hanem beszéddel és hallgatással, és csak a vége felé jönnek majd a vizsgás feladatsorok. Az angol b2 nyelvvizsga oldalukon is ezt a sorrendet javasolják: előbb legyen stabil, használható tudás, és a vizsga csak igazolja vissza azt, amit az ember már amúgy is tud.
A pályázatot beadtam, a vizsganapot pedig tavaszra időzítettem. Az egyik mellékhatást viszont, amit a Hollywood Nyelvstúdió órái hoztak, már most élvezem: szerda esténként egyre többször kapcsolom ki a feliratot, és az olasz krimik angol szinkronjában is elkapom, ki mit mond félhangosan a kocsiban.