Független filmrendező. Így mutatkozom be, ha valaki megkérdezi, mivel foglalkozom.
A valóság viszont az, hogy a rendezés mellett gyakran vagyok saját magam produkciós asszisztense, gyártásvezetője, vágója, mentálhigiénés tanácsadója és sofőrje. Mert ez ilyen szakma – főleg, ha az ember nem a stúdiókból él, hanem pályázatokból, kis költségvetésekből és napi szintű improvizációból.
Tavaly ősszel egy dokumentumfilmen dolgoztam. Előtte már hónapok óta tépelődtem a forgatókönyvön. Minden reggel úgy ébredtem, hogy ez lesz az a nap, amikor majd „átüt valami” – de csak a kávé lett egyre több és persze a csokoládé. A testem megadta magát: puffadás, fáradtság, az immunrendszerem romokban.
A kreativitás nem jön, ha az ember csak túlél. A film nem születik meg abból, hogy „le kéne adni”. És én pontosan ebbe csúsztam bele. Ráadásul egyre gyakrabban kellett forgatásokon helytállnom úgy, hogy nemcsak fejben, de fizikailag is gyenge voltam.
Egyik délután, amikor a produceremhez mentem át beszélgetni, ebédet is kaptam. A salátán volt valami édeskés, puha, fekete – furcsa, de finom. Megkérdeztem, mi az. „Fekete fokhagyma, Koreából jött divatba – tedd be a napi rutinodba, nem fogod megbánni”, mondta mosolyogva.
Utánaolvastam. A fekete fokhagyma nem új fokhagymafajta, hanem fermentált fehér fokhagyma, amit hetekig hő és páratartalom alatt érlelnek. Ez adja a sötét színét, az édeskés, balzsamecetre emlékeztető ízét – és ami még fontosabb: így lesz tele antioxidánsokkal, fermentációs folyamat során átalakult aktív vegyületekkel, amik kímélik az emésztőrendszert, támogatják az immunrendszert és energiával látnak el.
Először csak a reggeleim része lett: egy gerezd fekete fokhagyma, egy pohár víz, és csend. Először csak az ízeket élveztem – kellemetlen szagok nélkül, hiszen a fermantálás a fokhagyma szúrós szagát is kiiktatja. Egy hét múlva jobban aludtam. Két hét múlva kevesebb csokit kívántam. Három hét után már nem csak „kezdtem el írni”, hanem végig is írtam egy jelenetet.
A fekete fokhagyma nem inspirált, nem adott új sztorikat, de megalapozta azt, hogy legyen erőm beleülni, fókuszálni, és végre befelé is figyelni. A bélrendszerem megnyugodott, az arcomról eltűnt a sápadtság – és a stábtól megkaptam azt a mondatot, amit hónapok óta senki nem mondott: „most valahogy megint te vagy”.
A forgatás végére már nem is vittem másnaposság elleni tablettát, csak egy kis doboz fekete fokhagymát. Azt hiszem, ha ez a film valaha díjat nyer, én neki is köszönetet mondok. Mert egy rendezőnek nemcsak a kamera mögött kell ott lennie – hanem lélekben és agyban, a teljes folyamat során. A fekete fokhagyma pedig ebben lett társ: nem előtérbe tolakodó, hanem megbízhatóan a háttérben maradó.
Most már kapszula formában szedem – egyszerűbb a rohanós napokon. Egy dobozban egy havi adag van. Én innen rendeltem: a fekete fokhagyma , a Natur-L oldalról.
Az élmény ugyanaz: könnyebben kelek, jobban bírom az improvizációt, és még a kreatív flow is gyakrabban visszatalál.
Ha egyszer majd valaki megkérdezi, mit ajánlok kezdő filmeseknek a „túléléshez” – biztosan benne lesz a listán: fekete fokhagyma. Meg egy jó vágó. Mert az is életet menthet.